Ahogy már tudtuk a repertoár rockos verziókba került át, és ezzel az új Szindbád dala című dalhoz igyekeztek passzolni, vagy ha úgy tetszik rímelni.
Meg kell hagyni Ákos kitett magáért. Tisztán énekelt, összeszedett volt, és nagyon rendben volt az egész jelenléte a színpadon. Samu, a zenekar nagy öregje pedig olyan futamokkal lepte meg azokat, akik nem restek a basszusra figyelni, hogy az a legnagyobbak közé is emelheti. Sokat fejlődött a zenekar többi tagja is, így egységes zenét élvezhettünk, és csak igen kevés elcsúszás volt, amit egyenesen élvezni is lehet, mint az élő előadás sava-borsa. De ne feledkezzünk meg a látványról sem, mert Ákos és a zenekar mögött olyan vizuális megjelenés uralkodott végig a koncerten, amelyet még a legtávolabb állók számára is remek hangulatot biztosított. Szóval a vizuális dj is jól dolgozott.
A dallista természetesen a Szegeden már megismert dalokból állt. Annyi különbséggel, hogy a Ne fájjon többé-t most Ákos egyedül énekelte. Meg is jegyezte a dal felkonferálásában, hogy most nagyot kell alakítsanak, különben mindenki megjegyzi majd, hogy bezzeg Szegeden mennyivel jobban szólt Mező Misivel és Lukács Lacival. De aki mind a két koncerten ott volt, azt hiszem ez utóbbin sem kellett csalódjon. Zúzott a dal, ahogy kell egy igazi rockos koncerten.
Abban biztos vagyok, hogy mindenkinek vannak kedvencei egy koncerten, meg azon kívül is. Nekem most a Csak a szerelmen át és a Táncolj a tűzön át nyerte el ezt a címet, még ha az új és egyben turné címadó dal, a Szindbád dala is pont úgy szólt, ahogy elvártam. Ezek mellett pedig az egyik legnagyobb meglepetést a Valami véget ért okozta. Az elmúlt 21 évben eléggé túl lett játszva a dal, meg hallgatva is általam, mégis remekül szólt. Egy igazán lendületes és olyan feldolgozást kaptunk, amely ismét képes volt új élménnyel gazdagítani.
Ha az egész koncertet nézzük, akkor véleményem szerint a visszahívást követő 4 dal volt nagyon egyben. Rendkívül tökéletesen épültek fel és harmonikusan szóltak új formájukban is, nem szólva arról, hogy a 4 szám nem csak önmagában, de egységként is jól működött. Nem kétlem, hogy mindenkinek vannak számok, amelyeket szívesen hallana akár minden koncerten is, és én is hiányoltam egy-két dalt. Igaz ezeket a dalokat inkább a hangulatuk miatt tudtam volna elképzelni a koncerten, mert igencsak nagyon passzolnának ebbe a zenei világba, mint a Szabadíts fel vagy az Öngyilkos álom.
Végül kívánkozik így a végére egy kis konklúzió. Mi a hangpult előtt álltunk, ahol mindig éppen úgy szól a zene, ahogyan azt a hangmérnök elképzelte, és nem is volt gond. Jól volt hallható minden, amire én eléggé érzékeny is vagyok, mert nem szeretem, ha alig hallom az énekest, vagy csak látom, hogy játszik a basszusgitáros csak éppen nem hallom. Úgy hallottam mindez az első sorban nem volt elmondható, de az ember nem is azért választja az első sort, mert ott szól minden a legjobban.
Nagy örömmel vettem, hogy a blog szerkesztője felkért ezen szösszenet megírására, hogy érdekelte a személyes véleményem, és köszönöm mindenkinek, aki vette a fáradtságot és végig is olvasta. De legfőképpen köszönet azért, hogy ilyen kis közösségek létrejönnek, és lehet együtt menni koncertekre még úgy is, hogy korábban nem is ismertük egymást! (A mi két útitársunk is nagyon belevaló, kedves leányzó volt!) Klassz, és nagy dolog, hogy Ákos nem csak jó zenész, de olyan rajongókat is tudhat maga mellett, akik ilyen dolgokat művelnek egymásért és érte! Hajrá mindenkinek! Jó turnézást! Aki teheti ne hagyja ki!
Szerző: Gáncs Nikolasz
