14 éves lehettem, mikor az egyik barátom intenzíven érdeklődni kezdett az általam oly nagyra tartott együttes iránt, s mivel nem vagyok semmi jónak az elrontója boldogan segítettem neki, hogy rátaláljon arra az ösvényre, amely főhősünk iránti rajongásához vezetett. Egy életre szóló barátság kezdődött akkor közös bulizásokkal, hajnali éneklésekkel, megannyi emlékezetes pillanattal. Megfogadtuk, hogy ha törik, ha szakad, egyszer eljutunk Ákos egyik koncertjére. Ez 2004 nyarára realizálódott az Utolsó Hangos Dal turné agárdi állomásán. Azóta minden évben elmegyünk legalább egyszer valamelyik tomboldára.
Idén Tokaj városára esett a választásunk. A választás nem volt bonyolult, mert egyrészt lakhelyünktől ez a helyszín volt aránylag a legközelebb, s gyerekkori táborozási emlékeimből is derengett, hogy látvány szempontjából sem megvetendő ez a gyönyörű borvidék, mely a Tisza és a Bodrog találkozásánál fekszik.
Megérkezésünkkor a döbbenet ült ki az arcomra, mikor megláttam, hogy az évek során mennyit fejlődött ez a kis város megőrizve természetes szépségét. A város tele volt fesztiválozó fiatalokkal. A tikkasztó melegben volt, aki fa árnyékában próbálta kipihenni az előző nap „fáradalmait”, volt ki a vízpartot választotta felüdülése színhelyéül, de sokan voltak olyanok is, akik egy hűvös borospincében húzták meg magukat készülve a délutáni programokra.
Köztudottan Tokajt nemzeti himnuszunkban is megemlíti híres költőnk, Kölcsey Ferenc – „Tokaj szőlővesszein nektárt csepegtettél” – és hogy erről megbizonyosodjunk első utunk az 512 m magasan fekvő Kopasz-hegyre vezetett. Bevallom nem értek a szőlőtermesztéshez és a borászathoz, de laikusként is megállapíthatom, hogy a felfelé vezető úton látott tőkékbe az itt élő emberek szívüket, lelküket beleteszik. A zenitre felérve elénk tárult a csodálatos táj, ahonnan nyomokban fellelhető volt még a tiszai árvíz elöntött területei.
A hegyi túrát magunk mögött tudva a belváros sétálóutcájában kötöttünk ki és találtunk rá arra a hangulatos étteremre, ahol bőségesen megebédeltünk és ahol a délután hátra lévő részét töltöttük. Egyáltalán nem mondható el, hogy az itteni vendéglátósok a Hegyaljára felemelték volna az árakat, elfogadható volt mind az ételek, mind az italok ára. A délután folyamán láttunk esküvő párt, aminek a férfi tagja is szoknyában volt, méghozzá skótban, összebarátkoztunk egy helyi utcazenész társasággal, akikkel sokat énekeltünk. Estefelé már azon vettük észre magunkat, hogy a fiatal zenészek a szélrózsa 100 irányában szétoszlottak, csak a gitárjukat hagyták nálunk. Mivel gitározni egyikük sem tud, így az arra járó csoportokat kértük – volt, akiket nem is kellett - meg egy-két szám erejéig a közös éneklésre. Találkoztunk rockot kedvelő bandákkal, olyanokkal is, akik kifejezetten Ákos koncertjére jöttek, összességében mindenkiről elmondható, hogy nagyon kedves és közvetlen volt.
Gőzerővel közeledett az est fő attrakciója, így mi is elindultunk a Hegyalja Nagyszínpad irányába. Sajnálattal, ugyanakkor örömmel konstatáltuk, hogy Ákos koncertjére nem lehet elég korán odaérni, így kb. 1 órával a „kezdet előtt”már csak a 10. sor környékén volt hely, s koncert kezdetére az egész küzdőtér megtelt. Addig is nagy ovációban részesültek az Ákos-produkció fontos technikai emberei - a teljesség igénye nélkül: Gyuris „Bütyök” László a színpadmester, Kálló Péter gitártechnikus, Varga Béla, aki Bánfalvi Sanya segítője és nem utolsó sorban Ákos fotósa Juhász Viktor. A színpad lassan elkészült, a közönség is „behangolt” és ugrásra készen várta Ákost és bandáját, ekkor egy férfi lépett a mikrofonhoz – aki a helyi szervező volt – és közölte velünk, hogy az a hely, ahol állunk ott egy hónappal ezelőtt még derékig érő víz volt. A kivetítőn fotókat mutattak az akkori állapotokról. Úgy gondolom, hogy mi, Ákos-imádó emberek is hálával és köszönettel tartozunk ezeknek az embereknek a kitartó és lelkiismeretes munkájukért.
A sejtelmes zenére, egyenként bevonuló zenészek helyének meghatározásában a háttérként használt 5 LED fal egy-egy komponense segített, Ákos mind az ötön megjelent, aztán egy szempillantás alatt velünk volt a színpadon.
A fiúk a húrok közé csaptak, elindult a tokaji banzáj!!! Nem is akárhogyan: a háttérben a főhős különböző korszakának képei villództak egymás után, s mi már együtt énekeltük, hogy „egy tenyérnyi hely sincsen szabadon”. Az igazat megvallva a közel húszezres tömegben egy tűt is nehéz lett volna elejteni… Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy elnézést kérjek mindazoktól, akiknek a nagy csápolás közepette netán a lábára ugrottam, de gondolom ezzel nem voltam egyedül. :-)
Arról, hogy jó a hangulat a hatalmas bálteremmé alakult nézőtér tanúskodott, hisz ekkor már mindenki táncolt.
Ekkorra már erővel és alázattal is nehéz volt elviselni az amúgy 25 fok feletti, de a tömegben még jobban felforrósodott levegőt. Szerencsére megérkezett az égi áldás. Hurrá!!! – gondolhatta az ember, mindaddig a néhány pillanatig, amíg az első sor előtt meg nem látta a locsolókocsit... :)) Mindenesetre díjaztam ezt a kezdeményezést.
A repertoár fantasztikusan lett összeállítva, hisz 3-4 számonként pihenhetett az ember egy kicsit, így tettünk a Minden, ami szép volt alatt is.
A dalok áthangszereléséért felelős Szakos Krisztiánt is csak szuperlatívuszokban lehet emlegetni, eszméletlen, hogy egyik-másik dallal mit művelt: tényleg nem lehet felismerni néhányat, mindaddig, míg el nem kezdődött a dal. De az sem mindennapi, amit Samu, Zalán és Sanyi lejtett a világot jelentő deszkákon. Ők öten alkotják a tökéletes kvintettet. Látszik rajtuk, hogy az évek során nagyon összecsiszolódtak, s elsajátították azt az „ákosi profizmust”, melynek lényege a közönség maximális kiszolgálása.
Aki felismerte a lehetőséget, hogy hitet adjon a másiknak, s mindezt halkan dúdolta az útra kelhetett főhősünkkel: Szindbáddal, az érzelmek viharában őrlődő hajóssal. Az utolsó hangos dal a kedvenceim közé tartozik, de ekkor már alig vártam, hogy felcsendüljön a Calypso - Bad Romance párosítás. Előtte még volt másfél perc szünet, amely elég volt a Főleg régen voltál jó c. öniróniában gazdag szám lejátszására: az rendben van, hogy kritikusnak kell szemlélni magát az embernek, de – szerintem – amióta énekel Ákos azóta JÓ és nekünk örökké az marad.
Szóval Calypso: megint egy Bonanza szám átdolgozása – „belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága” -, mely szerintem az est fénypontja volt Gagával egyetemben :-)
Nagyon kellett már és ismételten örültünk a nyakunk közé kapott vízsugárnak. Ezután jöhetett, ami nélkül nincs koncert, a Hello és az Örvény. Ne gondolja azt senki, hogy ezek már ronggyá játszott nóták, mert új külsővel, dallammal lettek felszerelve. Valóban kell ismert számokat is játszani, mert egy fesztiválközönség nem csak Ákosfanokból áll (fesztiválokból pedig nem volt hiány a Szindbád Turné 2010 során.) Nagyon értékeltem, hogy Ákos bácsiék felvilágosítottak minket, hogy mindegy, bárhonnan érkeztünk, ide egyetlen út vezet, Csak a szerelmen át.
Végre „megájkonult” kedvencünk, amit meg is érdemelt, mert már rengeteg slógert írt e kis – ugyanakkor a legnagyobb szívű – országnak. Ennek örömére végigtomboltuk az Ikon-t, de a zúzda még csak ezután kezdődött: „Véred íze a számban, de ha most is elhibáztad, akkor gyilkos zenét írok, s kiöllek magamból” – énekeltük a Ne fájjon többé című torzításokban és hajlításokban gazdag remekművet. Majd jöhetett a Mazsom a ketrecben, mely nagyon lassan indult be, de akkor nagggyon. Hivatalosan ezzel vége is volt a koncinak, jöhetett a ráadás. Áttáncoltunk együtt a tűzön át, melyben Szaki egy tök jó szinti-szólót lejt, úgy gondolom a kitűnően koreografált füstoszlop-rengeteg már csak hab a tortán. Szomorúan vettük tudomásul, hogy ma este Valami véget ért, itt volt tehát az ideje annak, hogy mindenki beleadjon apait-anyait és végigénekelje az Ilyenek voltunk „megaslágert”.
Amikor kihunytak a Hegy színpad fényei igyekeztem mihamarabb pótolni a folyadékveszteségemet, ami nem is volt olyan egyszerű. Minden konzekvenciát levonva kijelenthetem, hogy a Szindbád Turné 2010 utolsó előtti előadása élményekben és emlékekben gazdag buli volt itt a mámorító tokaji Hegyalja Fesztiválon. Őszintén megvallva ez a másfél óra maga volt számomra a Megváltás, ugyanakkor oly hamar elszaladt, hogy az volt az érzése az embernek, mintha csak egy szempillantás lett volna. Egy biztos: a hely szelleme annyira megfogott minket, hogy ha Ákos és zenekara a közeljövőben is fellép ezen a fesztiválon, akkor nekünk itt a helyünk – Isten segedelmével! S bátran ajánlom mindenkinek.
Másnap hazafelé az úton azon gondolkoztam, hogy miként, s hogyan tudnék eljutni a turné utolsó, felvidéki állomására. Aki teheti, ne hagyja ki! Főleg, aki még nem látta élőben Szindbádot és barátait.
Köszönjük Ákosnak, a zenekarnak és köszönjük Tokaj-Hegyalja!
Ákos szavaival búcsúznék:
„Barátom! Ez nem volt álom
Minden dal igazat szólt
És ha később valaki kérdez,
Hát ne felejtsd el Azt, Ami volt!”
Szerző: Barta Sándor
